Hatvannégy évesen
Maga elé mered
Balfülével hallgat
A jobb sajnos süket
Megpróbál elképzelni
És halkan motyog
A nevem Kovács István
És vak vagyok

Híd.:
Voltam szegény paraszt
Voltam szegény munkás
Gyakran voltam éhes
De csak mentem tovább
Sztálinvárosban már
Majdnem sikerült
De aztán a szerencse
Valahogy elkerült

Ref.:
Munkásélet
Így kétezer felé
Munkás élet
Nem így képzeltem én
Munkásélet
Már nem is lázadok
Hisz csak egy elfelejtett
Vak munkás vagyok

Nem lát már semmit
Kiszolgáltatott
Asszonya nélkül
Lehet már rég halott
A múltkorában sajnos
Rosszul léphetett
A combja eltört
Szegény, mit szenvedhetett

Gyanakvó arca ma
Nem lát borotvát
Nadrágja kék színű
És barna a kabát
Őt nem zavarja
Az asszonya figyel
Inget vált rajta
Mindenre Ő ügyel

Mutatja reszketve
Hogy van kitüntetés
Van oklevél is
És ez itt a végzés
Az áll benne kőkeményen
Hogy (még) nem elég beteg
Nem jár a (kor) kedvezmény
Meg is dögölhetek